Mikóháza

A XIII. és XIV. századból több adatunk van arra, hogy a környéken megtelepedett erdőbirtokosok erdőirtásra, erdőgazdálkodásra fogták az embereket. Az gazdálkodásra betelepítettek megélhetése szempontjából fontos szerepet játszott a vadászat is. A mező- és erdőgazdálkodás dominált a későbbi évszázadokban is a falu gazdasági életében.

A XIX. század utolsó harmadában kibontakozó polgárosodás lassan érte el Mikóházát, s a gazdaság szerkezetén nem sokat változtatott. Továbbra is a mezőgazdaság volt a fő megélhetési forrás. A gabonatermesztés egyre nagyobb méreteket öltött, a fakivágás mellett a szarvasmarha, a juh- és a sertéstenyésztés adta a főbb megélhetési forrásokat. A gabonakonjunktúra megszűnése következtében, valamint az egyébként is szűkös megélhetési lehetőségeken kiegészítő foglalkozással segített magán a falu. Ezek közé tartozott a kepés aratás a bodrogközi falvakban, bérfuvarozás az uradalom erdeiből, illetve saját kitermelt fáik eladása. A családok kiegészítő forrását jelentette a gomba, málna és a bogyósok gyűjtése, illetve nagyobb gazdáknál napszámosként vállalt munka.

A XX. század kezdetét megelőző néhány évtizedben a község vagyona fokozatosan gyarapodott, lakosainak száma nőtt, és számos új lakóház épült. A lassú polgárosodás bizonyítékának tekinthető, hogy megindult a biztosítási intézmények szolgáltatásainak igénybevétele. Igaz, hogy egyenlőre csak a módosabbak, a földbirtokosok tehették meg. Ezt a nyugodt, lassú fejlődést és a sok irányú kibontakozást jellemző évtizedeket csak az 1888-ban pusztított tűzvész és az első világháborúban elszenvedett veszteségek zavarták meg.

Az 1920-as 30-as harmincas években - távol az országos politika zajától - a Mikóháza lakói újra békés, nyugodt két évtizedet mondhattak magukénak. Folytatták a háború előtt kibontakozó falugyarapító tevékenységüket. Ebben az időben a kisbirtokok voltak túlsúlyban, a szántóföldi  termelés fő terménye a búza volt, mely egyben a gazdaság nagyságának fokmérőjéül szolgált. A búza jelentette a fő piaci terméket, zömmel eladásra szánták. A kenyérsütéshez rozsot termeltek, a búza lisztjét csak tészták készítésére használták. Az állattenyésztéshez minimális legelő állt rendelkezésre, ezért az állatok takarmányozásához árpát, kisebb mértékben zabot termeltek. A háztartásokban a húsféleséget a sertéstartásból biztosították. a mangalica volt a legelterjedtebb fajta abban az időben. A baromfitenyésztés, illetve- tartás kiegészítő ágazatnak számított. A község határának kétharmadát kitevő erdő, a lakosság számára nélkülözhetetlen anyagi hátteret jelentett. Az erdőgazdálkodás az Erdészeti Felügyelőség irányítása mellett, három erdőbirtokosság között oszlott meg.

A harmincas évek gazdasági válsága a faluban is éreztette hatását. A  megtermelt mezőgazdasági termékeket nehezebben és alacsonyabb áron lehetett értékesíteni. Némileg és átmenetileg javítottak ezen az állapoton 1938-tól a Felvidék visszacsatolásától kezdődően néhány évig, a kedvezőbb gazdasági körülmények. Nőtt a mezőgazdasági termékek iránti kereslet, ennek következtében fellendülőben volt az idegenforgalom.  A község más területeken is fejlődést mutatott. Ekkor váltották fel a régi zsúpfedeles, vályogból, vert falból és paticsból készült házakat a kőből épült zsindelyes és cseréptetős házak is.

A község lakossága az első világháború után hamar felismerte, hogy az áruval való ellátás biztosítása érdekében, a megtermelt felesleges áru értékesítésének megszervezésében pótolhatatlan szerepet tölt be az egyesülés, az együttműködés. Kereteként létrehozta 1917 április 22-én a Hangya szövetkezetet. A szövetkezet székhelyén élelmiszerboltot, kocsmát működtetett.

A második világháború évei alatt a helyi lakosok komoly gazdasági károkat szenvedtek el, mert a katonák fosztogatták a családokat, élelmet vittek el, marhákat, sertéseket zsákmányoltak. Ezen téren nem volt különbség a németek, románok, de még a magyarok között sem. A legtöbb állatot a szovjet katonák ellátására hurcoltak el. A háború után a családokra számos nehézség leküzdése várt. A pengő elértéktelenedett, az infláció több ezerszeres megugrása következtében a pénzt billiókban számolták, az éhínséget és az élelmiszerhiányt a jegyrendszer bevezetése próbálta valamilyen módon pótolni. Mindazonáltal az újjáépítés gyors sikerei, és az értékálló új forint bevezetése jogos reménykedéssel töltötte el a falu lakosságát. A kibontakozást azonban meggátolta a kötelező beszolgáltatás, mely szerint 1949 és 1953 között a megszabott fejadagon kívül minden felesleget elvittek a családoktól. A gazdaság szocialista átszervezésének hatására a lakosság nagy része szinte minden földtulajdonát elvesztette.

A háborút követő időszakban település lakosságának legfőbb megélhetési forrását, a hagyományos mezőgazdasági ágazatok továbbvitelével, valamint melléküzemágainak ipari tevékenységével az "Aranykalász" Termelőszövet igyekezett biztosítani. A szövetkezet vezetősége gyorsan reagált az új kihívásokra, jól sáfárkodott a meglevő lehetőségekkel, de ugyanakkor csak részben tudta biztosítani és növelni a munkaképes lakosság foglalkoztatását. A lakosság fennmaradó része ipari munkásként, alkalmazottként vagy erdőgazdasági dolgozóként ingázott a környező települések és a távolabbi városok között.

Az 1989-es politikai rendszerváltás után a község gazdasági helyzetében teljesen új helyzet állott elő. A meghozott törvények a szó szoros értelmében "kihúzták a talajt", a termelőszövetkezetek lába alól. Nem maradt változatlan a mikóházi Aranykalász Termelőszövetkezet sem. 1990-ben megszűnt, illetve átalakult. Mikóháza székhellyel jelenleg három kisszövetkezet működik, melyek a magángazdálkodás szféráját erősítik. Az új gazdasági formák zömmel egyéni vállalkozások, melyek nem nyújtanak munkalehetőséget, így megélhetést sem a keresőképes lakosságnak.